Emlékszem, amikor először olvastam egy vállalkozó „történetét” a közösségi médiában. Valami ilyesmi volt:
„2015-ben elvégeztem a marketing szakot. 2017-ben megcsináltam az első tanúsítványomat. 2019-ben elindítottam a vállalkozásomat. Ma már 50+ ügyféllel dolgozom.”
Olvastam. Végigolvastam. És… semmi. Semmit nem éreztem. Nem tudtam, ki ez az ember. Nem érdekelt, mit csinál. Egyszerűen csak adatok voltak. Mint egy önéletrajz. Mint egy LinkedIn profil.
De hol volt ebben a történet?
Mi a storytelling valójában?
A storytelling nem önéletrajz. Nem adathalmaz. Nem egy időrendi lista arról, hogy mikor mit csináltál.
A storytelling az, amikor megosztasz valamit, ami megváltoztatott téged – és közben az olvasó azt érzi: „Ó, ez velem is megtörtént” vagy „Ezt én is így érzem.” Azt jelenti, hogy levetkőzöd a szakmai maszkot, és megmutatod az embert, aki mögötte van. A kételyeket. A kudarcokat. A félelmeket. Az áttöréseket.
Nem tökéletes. Nem ragyogó. Nem mindig inspiráló. Néha nyersebb, zavarba ejtőbb, valóságosabb. De pont ez teszi hatásossá.
Amikor tényeket írsz, de érzésekre lenne szükség
A legtöbb vállalkozó azt hiszi, ha leírja a napját, az storytelling.
„Ma reggel 6-kor keltem. Megcsináltam a jógámat. Dolgoztam 3 órát. Ebéd. Újabb 4 óra munka. Este felolvastam a gyerekeknek.”
Oké… és? Mit érezzek ezzel kapcsolatban? Miért kellett ezt elolvasnom?
Vagy ott van a másik kategória: a „tippek és trükkök” poszt, ahol öt lépésben elmagyarázod, hogyan növeljük az ügyfélbázist. Legyél aktív a közösségi médiában. Építs e-mail listát. És így tovább.
Ez hasznos lehet. De ez nem történet. Ez egy útmutató. A probléma mindkét esetben ugyanaz: hiányzik belőle az emberség.
Nem tudom, miért keltél 6-kor. Nem tudom, mit éreztél, amikor dolgoztál. Nem tudom, miért fontos neked ez az egész. És ha nem tudom – akkor nem is érdekel.
Amikor végre megjelenik az ember a történetben
Képzeld el, hogy ugyanarról a napról mesélsz, de teljesen másképp.
Az egyik verzió így szól: „Ma reggel korán keltem, mert sok dolgom volt. Megcsináltam a to-do listámat, majd elkezdtem dolgozni az új projekten. Estefelé befejeztem.”
A másik pedig így: „Ma reggel 3-kor arra ébredtem, hogy a szívem vadul ver. Megint ez a régi ismerős – a szorongás, hogy nem fogok mindent elvégezni. Úgyhogy 6-kor fel is keltem, mert hát ha már nem alszom, legalább dolgozzak, igaz? De amikor leültem a laptop elé, és megnéztem a to-do listámat, eszembe jutott valami, amit az egyik mentorom mondott: ‘A produktivitás nem arról szól, hogy mennyi mindent csinálsz, hanem arról, hogy a FONTOS dolgokat csinálsz-e.’ Szóval töröltem a listáról hat dolgot. Csak egyetlen egyre fókuszáltam ma. És tudod mit? Végre úgy éreztem, hogy haladok, nem egyhelyben toporgok.”
Érzed a különbséget?
Az első verzióban csak azt tudod, mi történt. A másodikban érzed, mit élt át az ember. Látod a küzdelmet. A felismerést. Az emberi oldalt. Ez az, ami miatt azt mondod: „Ó, igen, ezt én is így érzem.”
Miért félnek a vállalkozók megmutatni a küzdelmet?
Mert azt hiszik, a tökéletességet kell mutatniuk. Hogy ha beismerik, küzdenek, akkor gyengének tűnnek. Hogy ha elmondják, megbuktak valamiben, akkor senki nem fog bízni bennük.
De tudod, mit szeretnek az emberek? A valóságot.
Senki nem kapcsolódik a „minden tökéletes, könnyen megy, sikeres vagyok” történethez. De mindenki kapcsolódik a „próbálkoztam, megbuktam, felálltam, újra próbáltam” történethez.
Amikor valaki azt mondja: „Elindítottam a vállalkozásomat, és az első hónapban már tíz ügyfelem volt” – hát, gratulálok. De nem érzek semmit. Nem kapcsolódom hozzá. Csak arra gondolok, hogy „jó neked.”
De amikor valaki azt mondja: „Elindítottam a vállalkozásomat, és az első három hónapban nulla ügyfelem volt. Éjszakánként azon aggódtam, hogy hatalmas hibát követtem el. Majdnem feladtam. De aztán jött az első ügyfél – és minden megváltozott” – na, ez már történet. Ez már valami, amihez kapcsolódni tudok.
Az érzések nélkül minden csak üres szó
Az emberek nem fogják emlékezni arra, mit mondtál. De emlékezni fognak arra, mit éreztettek velük. Ha csak tényeket sorolsz, nem éreznek semmit. Ha viszont megosztod, mit éltél, hogyan érezted magad – akkor ők is érezni fognak.
Mondhatod azt, hogy „Tegnap találkoztam egy ügyféllel. Megbeszéltük a projektet. Jól sikerült.” És ez olyan, mint a hideg víz. Semleges. Üres.
De ha azt mondod: „Tegnap találkoztam egy ügyféllel, és amikor elmondta, hogy két éve küzd azzal, amit én húsz perc alatt megoldottam neki, láttam, ahogy könny gyűlik a szemében. Azt mondta: ‘Végre valaki érti.’ És tudod mit? Én is majdnem sírtam, mert emiatt csinálom ezt az egészet” – na, ez már más. Ez már megérint. Ez már érzés.
Amikor a vajas pirítós több, mint reggeli
Sokan azt hiszik, hogy ha leírják, mit ettek reggelre, milyen volt a napjuk, vagy épp hova mentek nyaralni, az storytelling. Nem az. Az életedről szóló részletek csak akkor érdekesek, ha valami nagyobb dologhoz kapcsolódnak.
Mondhatod, hogy „Ma reggeliztem egy vajas pirítóst. Finom volt.” És ez senkinek nem fog hiányozni, ha nem olvasná.
De ha azt mondod: „Ma reggeliztem egy vajas pirítóst – ugyanazt, amit öt éve, amikor elindítottam a vállalkozásomat, és az volt az egyetlen dolog, amit megengedhettem magamnak. Ma már nem azért eszem, mert nincs másra pénzem. Azért, mert szeretem. És ez a különbség” – látod? Ugyanaz a pirítós. De az egyik csak egy tény. A másik egy történet a változásról.
Hogyan találj történeteket a mindennapokban?
Nem kell nagy dráma. Elég egy mondat, amit valaki mondott. Egy pillanat, amikor valami megvillant. Egy apró kudarc vagy siker. Kérdezd meg magadtól: Mi lepett meg ma? Miben tévedtem? Mit tanultam valakitől? Milyen érzést éltem át ma?
Ezek a kis momentumok. Ezek azok a pillanatok, amiből történetek születnek.
Ha van egy sikeres projekted, ne csak az eredményt mutasd. Mutasd meg, mi volt előtte. Milyen félelmeid voltak? Mi ment majdnem rosszul? Mit tanultál belőle?
Mert az emberek nem az eredményt akarják látni. Az utat akarják látni. Azt akarják tudni, hogy te is küzdöttél. Hogy te is félsz. Hogy te is ember vagy.
A sebezhetőség nem gyengeség
A legjobb történetek azok, amikor levetkőzöd a tökéletességet.
Amikor azt mondod: „Tegnap elrontottam egy prezentációt.” Vagy: „Ma sírtam a fürdőszobában, mert úgy éreztem, nem bírom tovább.” Vagy: „Kétségeim vannak, hogy jó úton járok-e.”
Ez nem a gyengeségedre világít rá. Nem azt mutatja be, hogy rossz vagy vagy nem érsz semmit. Ez bátorság. És az emberek imádják. Mert végre látnak valakit, aki őszinte. Aki nem színlel. Aki nem próbál tökéletesnek látszani.
Tudod, mi történik, amikor te őszinte vagy? Az emberek is őszinték lesznek veled. Kapcsolódnak hozzád. Megbíznak benned. Mert érzik, hogy te is ember vagy. Hogy te is küzdesz. Hogy te is értesz dolgokat, amiket ők is átélnek.
Használd az érzékeidet, ne csak az agyad
Ne csak azt írd le, mi történt. Írd le, hogyan történt. Mit láttál? Mit hallottál? Mit éreztél – fizikailag is?
Mondhatod, hogy „Ideges voltam az előadás előtt.” oké, ez nem baj. Ez csak egy kijelentés.
De ha azt mondod: „Az előadás előtt úgy remegett a kezem, hogy alig tudtam tartani a vizes poharat. A szívem kalimpált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból” – na, ez már valami. Ezt már látom. Ezt már érzem.
Az érzéki részletek életre keltik a történetet. Nem elég azt mondani, hogy mi történt. Meg kell mutatnod, hogyan érezted.
Amikor öt óra munka semmivé lett
Hadd mutassak egy példát. Ugyanaz a téma, két stílusban.
Az egyik így hangzik: „Ma dolgoztam egy új projekten. Öt órát töltöttem vele. Végül befejeztem. Holnap folytatom a következővel.”
A másik pedig így: „Ma öt órát pazaroltam el egy projektre, ami végül… semmivé lett. Ismered azt az érzést, amikor úgy gondolod, hogy minden megy, minden szuper, aztán egyszer csak rájössz, hogy az egész rossz irányba halad? Igen. Ez volt az. De tudod, mi a tanulság? Nem az, hogy ‘ne pazarold az időt’ vagy valami bölcs szöveg. Hanem az, hogy néha el kell engedni dolgokat. Még akkor is, ha ötórányi munkát beleöltél. Mert ragaszkodni ahhoz, ami nem működik, csak azért, mert már sokat dolgoztál rajta – az nem kitartás. Az önbecsapás.”
Melyik kapcsolódik hozzád jobban? Melyikben érzed az embert? Melyikben van tanulság, küzdelem, valóság?
Hogyan mesélnek történetet a különböző személyiségtípusok?
A személyiségtípusod meghatározza, hogyan viszonyulsz a történetmeséléshez. Ha ezt megérted, közelebb kerülsz ahhoz, hogy végre megtaláld a saját hangodat.
🧡 A szangvinikus – aki imádja a történeteket, de túl sokat beszél
A szangvinikus természetes storyteller. Imádja a történeteket. Természetesen mesél, lelkesedik, dramatizál. Könnyen megragadja a figyelmet, energikus, szórakoztató, és érzelmeket közvetít.
De van egy probléma. Túl hosszúra nyújtja. Eltér a lényegtől. És néha túl felszínes – sok érzelem, de kevés mélység.
Ha szangvinikus vagy, tanulj meg fókuszálni. Röviden, lényegre törően. Egy történet, egy tanulság. Ne veszíts el az olvasót azáltal, hogy minden részletet elmesélsz. Válaszd ki a lényeget, és azt meséld el jól.
🔴 A kolerikus – aki kihagyja az érzéseket
A kolerikus gyorsan akar a lényegre térni. Nem szereti a „felesleges” részleteket. Világos, egyenes, hatékony. Nincs kertelés. Csak az eredményre fókuszál.
De éppen ez a baj. Kihagyja az érzéseket. Túl gyorsan megy végig a történeten. És az olvasó nem érzi, mit élt át. Csak azt látja, mit ért el.
Ha kolerikus vagy, lassíts le. Add hozzá az érzéseket. Mutasd meg, mit éltél át, nem csak mit értél el. Mert az emberek nem az eredményt akarják látni – az utat akarják látni.
💙 A melankolikus – aki túl sokat elemez
A melankolikus szeret történeteket írni. Mélyek, átgondoltak, érzelmesek. Hiteles, őszinte, gondosan megválasztott szavak. És gyakran gyönyörű történeteket hoz létre.
De van egy probléma. Túl hosszú. Túl részletes. Túl sokat gondolkozik rajta – soha nem elég jó. És néha túl komoly, nehéz olvasni.
Ha melankolikus vagy, tanuld meg az egyszerűsítést. Nem kell minden részletet elmondanod. Válaszd ki a lényeget, és engedd el a többit. Az olvasó nem akar minden gondolatodat ismerni – csak a legfontosabbat.
💚 A flegmatikus – aki nem akarja magára húzni a figyelmet
A flegmatikus nem szereti a reflektorfényt. Nem akarja magát előtérbe tolni. Nyugodt, higgadt, empatikus, őszinte. Éppen ezért gyakran gyönyörű, megértő hangon ír.
De túl semleges. Hiányzik belőle az érzelem. Nem meri megosztani a személyes dolgokat. Inkább tényeket ír, mint történeteket.
Ha flegmatikus vagy, merj személyes lenni. A történeted ért. Az emberek kapcsolódni akarnak hozzád, nem csak az információhoz. Ne rejtsd el magad a semleges, biztonságos mondatok mögé. Mutasd meg, ki vagy.
A storytelling nem opcionális
A storytelling nem „marketing trükk”. Nem valami, amit azért csinálsz, hogy eladj valamit. A storytelling az, ahogy az emberek kapcsolódnak hozzád. Ahogy emlékeznek rád. Ahogy megbíznak benned.
Ha azt akarod, hogy ne csak még egy vállalkozó legyél az interneten, hanem valaki, akire az emberek emlékeznek, akivel kapcsolódnak, akit értenek – akkor ne csak tényeket ossz meg.
Mesélj történeteket. Igazi történeteket. Amikben ott vagy te. Az ember. A küzdelmekkel, a kudarcokkal, a felismerésekkel.
Mert végül is azt akarjuk, ugye? Hogy az emberek azt mondják: „Ó, ez az ember érti a dolgot.” Ez csak úgy történhet meg, ha te is megmutatod: te is ember vagy.
Ajándék - Neked
Tudd meg, mi a személyiségtípusod!
Hogyan írj briefet?
